Az eleusziszi misztériumok, melyeket évente tartottak Démétér és Perszephoné tiszteletére, az ókori Görögország összes rituális ünnepe közül a legszentebbeknek számítottak, és ezek örvendtek a legnagyobb megbecsülésnek. Eleuszisz városában rendezték őket, Athéntól körülbelül huszonkét kilométerre nyugatra, talán már egészen a mükénéi kor óta, s majdnem kétezer éven át fennmaradtak. Hellász-szerte (és később az egész Római Birodalomban) hívek nagy tömegei gyűltek össze, hogy megtegyék a szent zarándoklatot a két város között, s hogy részt vegyenek a titkos ceremóniákon, melyeket rendszerint a görög vallás csúcsának tekintenek. Ahogy terjedni kezdett a kereszténység, a korai egyházatyák elítélték a misztériumokat; a rítusok ennek ellenére több száz éven át fennmaradtak, és figyelemreméltó befolyást gyakoroltak a kora keresztény tanítások és gyakorlatok kialakulására.

Az eleusziszi misztériumokról a következő információforrások állnak rendelkezésünkre: az ottani szentély romjai; számos szobor, dombormű és cserép; feljegyzések olyan ókori íróktól, mint Aszklépiosz, Szophoklész, Hérodotosz, Arisztophanész, Plutarkhosz és Pauszaniasz, akik mindannyian beavatottak voltak; s olyan keresztény kommentátorok beszámolói is, mint amilyen Alexandriai Kelemen, Hippolitosz, Tertullianus és Asztoriasz. A misztériumok valódi természete e tanúságok ellenére is a bizonytalanság homályába burkolózik, mert a résztvevők figyelemreméltó következetességgel tartották tiszteletben fogadalmukat, hogy nem fedik fel, mi történt aTeleszterionban vagy Démétér templomának belső szentélyében. Súlyos bűnnek számított a titoktartás esküjének megszegése. (Aszklépiosznak például az életét kellett féltenie, mert túl közel került a tiltott igazságok feltárásához.) A mai tudósoknak emiatt közvetett bizonyítékokat és következtetéseket kell alkalmazniuk, melynek eredeményeként továbbra sincs konszenzus azt illetően, hogy mi történt ott ténylegesen. Ebből kifolyólag olykor arra kényszerülünk, hogy alternatív hipotézisekkel kísérletezzünk, s nem tehetünk szert mindig határozott konklúziókra.

Történelmi előzmények és kultúrák közötti hatások

Eleuszisz semmiképp sem az egyedüli hely volt Hellászban, mely otthont adott a gabona istennőjének és az élet évenkénti megújulásának tiszteletére évente megrendezett ünnepségeknek. Az ókori keleti földközi-tengeri civilizáció sok központját jellemezték hasonló rituálék, beleértve a szigeteket is, melyek északon egészen Szamothrakéig, keleten Ciprusig, délen pedig Krétáig terjedtek. E régiók mindegyikében megvolt az élet, a termékenység és az aratás egyik-másik Nagy Istennőjének kultusza, akinek imádata magába foglalta a megtisztulás és a beavatás titkos rítusait is. Plioszban (Messzénia nyugati partján) például egy ókori tábla (1222. f.r.) két, fátyolos istennő tiszteletére tartott évi rítusokat említ, akiknek szobrát egy nagy pompájú és ünnepélyességű felvonulás keretei közt a tengerhez vitték, hogy lemossák és megtisztítsák (Faure 33). A Kis-Ázsia nyugati partján fekvő görög városállamok egészen az i. e. hetedik századtól gyakorolták a fríg istennő, Kübelé kultuszát. A természetnek és a termékenységnek ezt az eredetileg külhoni istennőjét, akit a görögök elsősorban Nagy Anyaként vagy egyszerűen Meterként ismertek, korán társították Rheával vagy magával Démétérrel (Burkert 178). Néhány tudós szerint „Démétér és Kübelé csupán helyi formái voltak a Nagy Anyának, akit Hellász-szerte különféle nevek alatt imádtak” (Harrison 158; Baring és Cashford 369).

Klasszikus szerzők kijelentései (pl. Hérodotosz Bk. 2), egyiptomi szobrocskák és kisebb leletek néhány mükénéi helyszínen történt felfedezése nyomán Foucart e század első felében azt az elméletet fogalmazta meg, mely szerint Démétér görög kultusza eredetileg – részben vagy egészben – Egyiptomból származott. E hipotézist támasztják alá továbbá bizonyos figyelemreméltó párhuzamok, melyek Ízisz mítosza (különösen abban a változatban, melyet Plutarkhosz mutatott beÍzisz és Ozirisz című műve 15. és 16. fejezetében) és Démétéré (ahogy azt a „Démétér-himnusz” adja elő, lásd alább) között állnak fenn. E párhuzamok részletei közt mindkét történetben fellelhetők olyan epizódok, melyekben csecsemő hercegek szerepelnek, akik majdnem – de nem egészen – elnyerik a halhatatlanságot a megfelelő istennők kezeiből.

Az említett megfelelések alapján Foucart és követői azt a következtetést vonták le, hogy az eleusziszi misztériumoknak eredetileg Egyiptomból kellett származniuk (Foucart 2–23; Magnien 44–46). Az a tény azonban, hogy az eleusziszi szentély romjai kétségkívül századokkal korábbra nyúlnak vissza magánál a Démétér-himnusznál, és hogy az ásatások nem tártak fel ott egyiptomi leleteket, melyek abból a korból származtak volna, e hipotézis ellen szól (Mylonas 15, 276). Másrészt, mivel tudjuk, hogy a görög gyarmatosítók és zsoldosok az i. e. hetedik századra már letelepedtek Alsó-Egyiptomban (Leclant 245), elfogadható a feltételezés, mely szerint e görög és egyiptomi termékenység-istennők már elkezdték átitatni egymás kultuszait, és – talán krétai hatásra – összevegyültek a hívek elméjében. Továbbra sincs konszenzus e kérdésben, ami így élénk vita tárgya marad.

Sok tudós részesíti előnyben mapapság azt a nézetet, mely szerint Démétér kultusza valószínűleg Thesszáliából vagy Trákiából származott. Részben Homérosz és más ókori szerzők utalásaira alapozzák e következtetést, melyek Démétérnek Thermopülé, Püraszosz és Pherai thesszáliai városaiban található, nyilvánvalóan pre-dór templomairól tesznek említést; részben bizonyos etimológiai kapcsolatokra, melyek Démétér rítusainak kulcsszavait az északról származó prehellén nyelvjárásokkal kötik össze (Mílonas 14–20; Kerényi 111, 145). Más tudósok arra mutatnak rá, hogy Démétér azonos lehet egy bizonyos „Damétér” istennővel, akit Püloszból származó Lineáris B táblák említenek néhányszor körülbelül az i. e. 1200-ra visszanyúlóan. E bizonyíték azt sejteti, hogy Démétér kultusza végső soron Dél-Peloponnészoszról származott (Ventris és Chadwick 289). De bármely esetben is, akár Észak-, akár Dél-Hellászból származott is Démétér sajátos, eleusziszi kultusza, a tagadhatatlan párhuzamok, melyek a Földközi-tenger keleti térségének egyéb részeire jellemző gabonaistennő-imádattal állnak fenn, a vallásos ideák gyakori érintkezéseire és kölcsönös hatásaira mutatnak.

Még szorosabban kapcsolódik az eleusziszi misztériumokhoz az úgynevezett „Thesmophoria” (a „törvények” jelentésű thesmoi, valamint a „hordozó” jelentésű phoria szóból, „a törvény betartatója”- ként utalva az istennőre). E rítusokat kizárólag nők celebrálták Hellász-szerte, mégpedig Püanepszion hónapjában (október végén); jellegzetes vonásuk a disznóáldozatban, a któnikus istenségeknek ajánlott szokásos áldozatban állt. A görögök speciális erőket tulajdonítottak a disznóknak termékenységük, nemzőképességük és vérbőségük alapján, s talán a föld alatti szarvasgombák és hajtások felfedezésére irányuló rejtélyes képességük miatt is. Hittek abban, hogy ha gabonaszemekkel keverik össze húsukat, ezzel növelik a következő évi termés bőségét. A ceremóniák magukba foglaltak böjtölést és megtisztulást, ritualizált alászállást az alvilágba, valamint szimpatetikus mágia használatát arra, hogy megújított életet hozzanak vissza a halál állkapcsai közül (Harrison 120–31; Baring és Cashford 374–77). Az eleusziszi misztériumok hasonlóképpen nagy tiszteletben tartották a disznót, és rituáléik magukba foglalták Démétérnek szentelt fiatal sertések megfürdetését és feláldozását (bár erre inkább az Athénhoz közeli Pireász partjain került sor, nem pedig Eleusziszban magában). A számos megfelelés azt sejteti, hogy az eleusziszi misztériumok egyöntetűek voltak a Thesmophoria-val, s talán ugyanazon a történelmi eredeten osztoztak.

Edward A. Beach, Ph.D.