Általában az élet az asztrális síkon sokkal aktívabb, mint a fizikai síkon, mivel az asztrális anyag sokkal inkább életteli, mint a fizikai anyag, a forma pedig képlékenyebb. Az asztrális síkon mind a gyönyör, mind a fejlődés lehetőségei minden tekintetben sokkal nagyobbak, mint a fizikai síkon. Mivel azonban a lehetőségek magasabb rendűek, bizonyos fokú értelemre van szükség, hogy az ember élni tudjon velük. Az az ember, aki amíg a Földön volt, az egész gondolkodását és energiáját csak anyagi dolgoknak szentelte, kevéssé valószínű, hogy képes alkalmazkodni a fejlettebb körülményekhez, mivel részben csökevényes elméje nem elég erős a nagyszerűbb élet tágabb lehetőségeit megérteni.

Akinek élete és érdeklődése magasabb típusú, az asztrális létezésének néhány éve alatt sokkal több jót képes tenni, mint valaha is tehetett volna a leghosszabb fizikai életben.

Mivel az asztrális gyönyörök sokkal nagyobbak, mint a fizikai világ gyönyörei, megvan annak a veszélye, hogy az embert letérítik a fejlődés ösvényéről. De még az asztrális élet gyönyörei sem jelentenek komoly veszélyt azok számára, akik megismertek valamivel magasabbat is. A halál után az embernek meg kell próbálnia, hogy az asztrális szinteken olyan gyorsan haladjon át, amennyire csak lehetséges, következetes hasznossággal, nem behódolva a sík finomabb gyönyöreinek, bármennyire is többet találjon belőlük, mint a fizikai világban.

Bármely fejlett ember minden tekintetben ugyanolyan aktív a halála után az asztrális élete során, mint a fizikai alatt, saját és mások fejlődését kétségtelenül ugyanúgy segítheti, vagy akadályozhatja a halál után, mint az előtt, és ennek következtében folyamatosan a legjelentősebb karmát hozza létre.

Alapjában véve egy teljesen az asztrális világban élő ember tudatossága általában sokkal határozottabb, mint amilyen az alvás alatti asztrális élete volt, ennek megfelelően jobban képes gondolkodni és határozottabban cselekedni, és így a jó vagy a rossz karma teremtésének lehetőségei is nagyobbak.

Általában azt lehet mondani, hogy az ember képes karmát teremteni mindenhol, ahol csak a tudata ki van fejlődve, vagy ahol cselekedni vagy választani képes. Így a cselekedetei az asztrális síkon karmikus gyümölcsöket hozhatnak a következő földi életébe.

A legalsó asztrális alsíkon, mivel más dolgok foglalják le figyelmét, az ember keveset törődik a fizikai világ történéseivel, hacsak nem látogat rossz társaságot.

A következő, a hatodik alsíkon, azok vannak, akik életük során vágyaikat és gondolataikat főleg csak világi dolgokra összpontosították. Ezért még mindig azon helyszínek és emberek körül lebzselnek, amelyekkel a legszorosabb kapcsolatban voltak, amíg a földön éltek, és sok ezekkel kapcsolatos dologról tudhattak. Azonban sohasem látják magát a fizikai anyagot, hanem mindig csak annak asztrális mását.

Így például egy nézőkkel tele színháznak megvan az asztrális mása, amely az asztrális lények számára látható. Viszont nem láthatják azt úgy, ahogyan mi látjuk, mert sem a színészek öltözékei vagy kifejezései, sem a szereplők érzelmei nem valódiak, hanem csak színleltek, így azok az asztrális síkon semmilyen hatást nem hoznak létre.

Akik a hatodik alsíkon vannak, amely a Föld felszínén van, a fizikailag létező hegyek, fák, tavak stb. asztrális másaival körülvéve találják magukat.

A következő két alsíkon, az ötödiken és a negyediken szintén lehetséges tudomást szerezni a fizikai dolgokról, bár gyorsan csökkenő mértékben.

A következő két alsíkon, a harmadikon és a másodikon, a fizikai síkkal csak egy médiumon keresztül, külön erőfeszítéssel lehet érintkezni.

A legmagasabbról, az első alsíkról még a médium útján történő érintkezés is nagyon nehéz.

Azok, akik a magasabb alsíkokon élnek, általában olyan színhelyeket biztosítanak maguknak, amilyeneket kívánnak. Így az asztrális világ egy részében az emberek önmaguk által teremtett tájakkal veszik körül magukat, mások pedig elfogadják a mások alkotta kész tájakat. (A különböző szintek vagy alsíkok leírása a XVI. fejezetben található meg.)

Néha az emberek azokat a furcsa tájakat hozzák létre maguk számára, amelyek a különféle szentírásokban vannak leírva. Ügyetlenül megkísérlik, hogy fákon növő drágaköveket, tűzzel kevert üvegtengert, belül szemekkel teli teremtményeket, százfejű és karú istenségeket alkossanak.

Azon a helyen, amelyet a spiritiszták Nyár-országnak neveznek, az ugyanazon fajhoz és valláshoz tartozó emberek a halál után ugyanúgy igyekeznek összetartani, ahogyan a földi élet alatt is teszik, és így Nyár-országok egyfajta hálózata van azon országok felett, amelyekhez a Nyár-országok megteremtői tartoznak, akik közösséget alakítanak, amelyek éppen olyan nagyon különböznek egymástól, mint a földi hasonló közösségek. Ez nemcsak a természetes vonzódás, hanem annak a következménye is, hogy az asztrális síkon a nyelvi akadályok még mindig megvannak.

Ez az alapelv tulajdonképpen az asztrális síkra általában érvényes. Így Ceylonban a spiritiszta szeánszokon úgy találták, hogy a kapcsolatba lépő lények buddhisták, és hogy a síron túl megerősítést találtak meglévő vallási nézeteikre pontosan úgy, ahogyan a különböző keresztény egyházak tagjai Európában. Az emberek az asztrális síkon nemcsak a saját gondolatformáikkal találkoznak, hanem a mások által alkotottakkal is, ezeket néhány esetben ugyanazt az irányzatot követő ezernyi ember nemzedékeinek gondolkodása hozza létre.

Nem ritka az az eset, amikor a szülők megpróbálják kívánságaikat ráerőltetni gyermekeikre, például egy olyan konkrét házasságot, amelyre szívükben vágynak. Egy ilyen befolyás alattomos, mivel az átlagember az állandó nyomást valószínűleg a saját tudatalatti vágyának tekinti.

A halottak sok esetben az élők őrangyalává teszik meg magukat, éveken keresztül az anyák gyakran védelmezik gyermekeiket, férjek az özvegyeiket, és így tovább.

Más esetekben egy elhunyt író vagy zeneszerző a saját elképzeléseit a fizikai világban lévő író vagy zeneszerző elméjébe vésheti, és így sok könyv, amiről azt gondoljuk, hogy élő író munkája, valójában a halotté. Aki ténylegesen megírja a könyvet, lehet, hogy tudatában van a befolyásnak, de lehet, hogy egyáltalán nincs tudatában.

Egy elismert író azt állította, hogy történetei úgy jönnek hozzá - nem tudja honnan -, hogy azokat valójában nem ő írja, hanem rajta keresztül valaki. Ő felismeri a dolgok állását, valószínűleg sokan mások is ugyanilyen helyzetben vannak, csak nem tudnak róla.

Egy elhunyt orvost halála után gyakran tovább érdeklik betegei, és megpróbálja a másik oldalról gyógyítani őket, vagy utódjának olyan kezelési módszereket javasolni, amelyeket az újonnan szerzett asztrális képességeivel hasznosnak lát.

Míg a természetes halált halt legtöbb átlagos "jó" ember valószínűleg egyáltalában nincs tudatában semmiféle fizikainak, mert az asztrális öntudatra ébredése előtt az összes alsó szinten áthaladt, de még közöttük is vannak néhányan, akiket valaki hátramaradott miatt érzett nagy aggodalom visszahúzhat a fizikai világgal való érintkezésbe.

A rokonok és a barátok szomorúsága ugyancsak magára vonja annak a figyelmét, aki átlépett asztrális síkra, és megpróbálja az embert visszahúzni, hogy ismét érintkezésbe lépjen a földdel. Ez a lefelé húzó törekvés az ismétléssel csak növekszik, és valószínűleg az elhunyt erőfeszítést fog tenni, hogy érintkezésben maradhasson a fizikai világgal. A földi dolgok meglátásának képessége egy időre növekedni fog nála, majd hirtelen lecsökken, és akkor képességének eltűnését érzékelve valószínűleg mentálisan szenvedni fog.

Sok esetben az emberek nemcsak mérhetetlen mennyiségű, teljesen szükségtelen szenvedést okoznak maguknak, hanem a gyakran erős és szabadjára engedett bánatukkal komoly kárt is okoznak azoknak, akiket gyászolnak.

Az asztrális síkbeli élet teljes tartama alatt - legyen az akár hosszú, akár rövid - az ember ki van téve a földi hatásoknak. Az imént említett esetekben a földön lévő barátok szenvedélyes bánata és vágyódása az elhunyt asztrális testében rezgéseket hoz létre, így eljut az elméjéhez vagy az alsó manaszhoz, és felébreszti azt. Így álomszerű állapotából a földi élet élénk emlékezetére ébredve megkísérelheti, hogy földi barátaival érintkezésbe lépjen, valószínűleg egy médiumon keresztül. Az ilyen felébredést gyakran kínzó szenvedés kíséri, és minden esetben késlelteti az Én visszahúzódásának természetes folyamatát.

Az okkult tanítás semmiképpen sem a halott elfelejtését ajánlja, hanem azt tanítja, hogy a szerető emlékezés a halottra olyan erő, amely - ha helyesen irányítjuk - az elhunyt segítségére van a mennyei világ felé vezető útján, a közbenső állapotokon való áthaladása pedig valódi értéket adhat neki, míg a gyászolás nemcsak hiábavaló, hanem káros is. Van abban némi valódi ösztönösség, hogy a hindu vallás a shrâddha szertartásokat, a katolikus egyház pedig a halottakért való imákat írja elő.

Az imák, az azokat kísérő szertartásokkal együtt elementálokat teremtenek, amelyek nekiütköznek a kâmalokába került lény asztrális testének, és siettetik annak felbomlását, így felgyorsítják a mennyei világ felé vezető útját.

Amikor például azzal a határozott céllal ajánlják fel a misét, hogy segítségére legyenek egy elhunytnak, ez az erő leáradása következtében kétségtelenül jó hatással lesz az illetőre, az erős rágondolás elkerülhetetlenül megragadja a figyelmét, és amikor ez a templomba vonzza, részt vesz a szertartásban, és annak eredményeit nagymértékben magáévá teszi. Még akkor is, ha öntudatlan, a pap akarata és imája az erőáramot az elhunyt felé irányítja.

Még a megfontolt általános ima vagy óhaj is, amely egészében az elhunyt javát célozza - bár valószínű, hogy határozatlan és ezért kevésbé hatékony, mint egy határozottabb gondolat -, összességében olyan hatást hoz létre, amelynek jelentőségét nehéz lenne eltúlozni. Európa keveset tud arról, hogy mit köszönhet azoknak a nagy vallási rendeknek, amelyek annak szentelik magukat, hogy éjjel-nappal szüntelenül az elhunyt hívőkért imádkoznak.