Önmagunkra "emlékezés" Ouszpenszkij tapasztalataiban:

"(..)A figyelem megosztásáról beszélek, ami az önemlékezés jellegzetes vonása.

A következő módon ábrázoltam önmagamnak:

Amikor figyelek valamit, a figyelem arra irányul, amit figyelek: 

Én----> a figyelt jelenség

Amikor ugyanakkor emlékezni próbálok önmagamra, a figyelmem mind a figyelt tárgy, mind önmagam felé irányul. Egy második nyíl­hegy jelenik meg.

Én <———-> a figyelt jelenség

Ezt tisztázva láttam, hogy ott a probléma, hogy figyelmemet ma­gamra irányítsam anélkül, hogy gyengíteném vagy elveszíteném a je­lenségre irányított figyelmemet. Es ez a Jelenség" ugyanúgy bennem is lehet, mint rajtam kívül.

A legelső próbálkozásaim figyelmem ilyen megosztására megmutat­ták, hogy ez lehetséges. Ugyanakkor két dolgot világosan láttam. El­őször is láttam, hogy ebből a módszerből származó önemlékezésnek nincs semmi köze az „önvizsgálathoz", vagy „ön-analízishez". Ez egy új és nagyon érdekes állapot volt, különösen ismerős ízzel.

És másodszor felismertem, hogy az önemlékezés pillanatai előfor­dulnak az életben is, bár ritkán. Csak ezeknek a pillanatoknak a szán­dékos létrehozása teremtheti meg ezt az újdonság érzetet. Valójában már kora gyerekkorom óta ismertem ezeket. Váratlan, új körülmények között, új helyeken, új emberek között, utazás alatt, mikor körülnéz az ember és azt mondja: milyen különös! Én itt, ezen a helyen; vagy nagy érzelmekkel teli pillanatokban, veszélyes helyzetekben, olyan pillana­tokban, amikor az embernek észnél kell lenni, nem szabad a fejét el­veszteni, amikor valaki a saját hangját hallja és kívülről látja és figye­li önmagát.

Világosan láttam, hogy első emlékeim az életről egész korai gyerek­koromból az önmagámra való emlékezés pillanatai voltak. Ez a felis­merés még sok mást is feltárt előttem. Vagyis láttam, hogy igazából csak azokra a pillanatokra emlékszem a múltból, amikben emlékeztem önmagámra. A többiről csak tudtam, hogy megtörtént. Ezeket képtelen vagyok egészében feleleveníteni, újból átélni. De azok a pillanatok, amikben emlékeztem önmagámra élők voltak, és semmiben sem kü­lönböztek a jelentől. Még mindig féltem következtetést levonni, de már láttam, hogy nagy felfedezés előtt állok. Engem mindig megdöb­bentett emlékezetem gyengesége és hiányossága. Olyan sok minden eltűnik, feledésbe merül. Valamiért számomra ez volt az élet fő ab­szurditása. Mire jó a sok élmény, ha később elfelejtjük? És úgy tűnt, hogy van ebben valami megalázó. Az ember átél egy érzelmet, ami számára nagyon nagynak tűnik, azt hiszi sosem felejti el; eltelik egy vagy két év - és semmi sem marad belőle. De most megvilágosodott számomra, hogy miért van így és miért nem lehet másképpen. Ha em­lékezetünkben tényleg csak azok a pillanatok maradnak meg, ame­lyekben „önmagunkra emlékszünk", akkor érthető, hogy emlékeze­tünk miért olyan silány.

Ezek voltak az első napok felismerései. Később, amikor jobban tud­tam a figyelmemet megosztani láttam, hogy az „önmagámra való em­lékezés" csodalatos érzéseket ad, amik csak nagyon ritkán jönnek ma­guktól és csak különleges körülmények között. így például ebben az időben nagyon szerettem éjszaka sétálni Szentpéterváron és „érzékel­ni" a házakat és utcákat. Szentpétervár tele van ezekkel a különös ér­zetekkel. A házak, különösen az öreg házak, számomra elevenek vol­tak, szinte beszéltem velük. Semmi ,,képzelődés" nem volt ebben. Nem gondoltam semmire, csak egyszerűen sétáltam és nézelődtem, próbálva „emlékezni önmagámra"; az érzetek maguktól jöttek. Később sok váratlan dologra így jöttem rá. De erről majd a maga idején beszélek. Néha nem sikerült „magamra emlékezni"; máskor pedig különös megfigyelésekkel járt együtt.

Egyszer a Liteiny-n gyalogoltam a Nevsky felé és minden erőfeszí­tésem ellenére képtelen voltam figyelmemet az „önmagámra való em­lékezésen" tartani. A zaj, a forgalom, minden elvonta figyelmemet. Minden pillanatban elvesztettem figyelmem fonalát, majd ismét meg­találtam és megint elvesztettem. Végül nevetséges ingerültséget érez­tem magammal szemben, és balra befordultam egy utcába szilárdan el­határozva, hogy emlékeznem kell önmagámra, legalább egy ideig, de a következő utcáig mindenképpen. Elértem a Nadejdinskayát anélkül, hogy figyelmemet elvesztettem volna, kivéve talán rövid pillanatokra. Ezután megint befordultam a Nevsky felé, mert rájöttem, hogy csen­des utcákon könnyebb megtartani a gondolatok fonalát és elhatároz­tam, hogy próbára teszem magam a zajosabb utcákon. Elértem a Nevsky-t, még mindig emlékezve önmagámra, és már tapasztalni kezdtem a belső béke és bizalom különös érzelmi állapotát, ami ilyen nagyobb erőfeszítések után jött. Pont a Nevsky sarkán volt egy do­hánybolt, ahol a cigarettáim szoktam venni. Még mindig emlékezve önmagámra, gondoltam odamegyek és rendelek néhány dobozzal.

Két órával később felébredtem a Tavricheskaya-n, vagyis nagyon messze onnan. Az izvostchikkal mentem a nyomda felé. A felébredés érzete különlegesen élénk volt. Majdnem azt mondhatnám magamhoz tértem. Egyszerre mindenre emlékeztem. Ahogy végig gyalogoltam a Nadejdinskaya-n, ahogy emlékeztem önmagámra, ahogy eszembe ju­tottak a cigaretták, és ennél a gondolatnál eltűntem a mély alvásban.

Ugyanakkor, mialatt ilyen mélyen elmerültem az álomba, követke­zetesen folytattam az intéznivalóimat. Elhagytam a dohányboltot, be­néztem Litemy-i lakásomba, felhívtam a nyomdászt. Két levelet írtam. Majd újra kimentem a házból. A Nevsky bal oldalán gyalogoltam a Gostinoy Dvor-ig. Az Offitzerskaya-ig akartam menni. Majd mást ha­tároztam, mivel késő volt. Felszálltam egy izvostchik-ra, hogy a nyomdához menjek a Kavalergardskayára. Útközben, a Tavricheska-yán menet valami furcsa, kellemetlen érzés kezdett eltölteni, mintha elfelejtettem volna valamit. - És váratlanul ráébredtem, hogy elfelejtet­tem emlékezni önmagámra.(...)"