Busuku hercegi származású szerzetes volt, a hatalmas nálandabéli kolostoregyetemen. A nagy Dévapála király bőkezű adományokkal látta el az akadémiát, s ekkor kegyes szándékkel felvették a mahászanghika rendbe az ifjú herceget.

Az apát igen elégedett volt a szerzetesnövendékek előmenetelével, szorgalmasan tanulták az öt művészet és tudomány tanait. Busukuval azonban elégedetlen volt - míg társai tanultak és gyakoroltak, ő csak az ágyban heverészett, vagy a hasát süttette a napon, hogy a bekebelezett bőséges elemózsiát könnyebben megemészthesse. Nevét a királytól kapta, aki, amikor a herceg kirívó lustaságáról értesült - lám egy szerzetes, aki semmi mást sem tesz, mint eszeget, szundikál és egészségügyi sétáit végzi -, Busukának, "Lustaságnak" nevezte el.
A kolostorban az volt a szokás, hogy minden nap felmondták valamely szútrát, mégpedig úgy, hogy mindig másik szerzetes végezte el e gyakorlatot - a többiek színe előtt. Így idővel mindenki sorra került. Busuku nem tudott semmit, s amikor rá került a sor, persze hallgatott, mint sült csuka a cintálban. A szerzetesek zúgolódtak, morgolódtak, az apát pedig megfenyegette, hogy kihajítja a kolostorból, ha nem teljesíti kötelességét.

- Nem szegtem én meg egyetlen fogadalmat sem - védekezett Busuku -, ha kidobsz, az igazságtalanság. Én egész egyszerűen nem vagyok tudós.

Ám az apát kitartott fenyegetése mellett.

A szerzetesek csak a nagy eseményre vártak kárörvendve, sóvárogva, hogy Busukut, a "hallgatag ökröt", ahogyan maguk közt nevezték, megalázzák. Mindenfelé elhíresztelték a küszöbön álló nagy eseményt.

De ami a Buddhák és az ő fiaik
Hatalmas belátása révén megpróbáltatott,
Valamint általam is felméretett
Képességeim szerint, hát azt miért
Halogatom?¹⁷⁰

A lusta szerzetes megmérettetését megelőző éjjelen az apát meglátogatta Busukát, mert igen megkedvelte a fiút, s szívén viselte sorsát. Így szólt hozzá:

- Ettél és ittál, mikor tanulnod kellett volna, s most képtelen vagy arra, hogy akár csak a legeslegrövidebb szútrát is felmond. Ám, ha nem tudsz elmondani egyet sem - ezt tudnod kell -, ki fognak rúgni.

Busuku morgolódni kezdett, de ez nem segített rajta. Az apát megnyugtatta, hiába érvel és vitatkozik, kirúgják, ha nem mond el egy szöveget. Végül így szólt:

- Most mormold hát egész éjjel a Bölcsesség bódhiszattvájának, Mandzsusrínak a varázsimáját.

Megtanította Busukát a titkos gyakorlatra, és a varázsima áldását adta rá.

Busuku nagyot sóhajtva nekifogott az elmélkedésnek. Először a csuháját odaerősítette a mennyezethez, hogy ülve maradjon, ne bukjon előre elszundikálva, majd elkezdte mormolni a varázsszót. Hajnaltájban nagy fényesség támadt cellájában, és maga a bódhiszattva jelent meg előtte:

- Hát te mit csinálsz itt? - kérdezte.

- Ó, a mai nap egy szútrát kell recitáljak, s ezért Mandzsusrí bódhiszattvát hívom segítségül. Rajtam már csak a csoda segíthet - válaszolta Busuku.

- Nos, akkor hát megismersz engem? - kérdezte a bódhiszattva.

- Fogalmam sincs, hogy ki vagy. Úgy tűnik, elszundíthattam. Észre sem vetem, hogy bejöttél.

- Nézz meg hát jobban!

- Hiába, nem segít.

- Ha nem ismersz meg, megmondom: én vagyok Mandzsusrí. Miben segíthetek neked?

- Ha valóban így van, tégy a tökéletes bölcsesség birtokosává és adj erőt, hogy taníthassak, s a bölcsességhez elvezessek másokat is.

- Úgy legyen! - mondta a bódhiszattva, s azzal eltűnt.

Egyedül a Mindentudó ismeri a
Dolgok végeláthatatlan folyását és
Útjait, amely a lényeket megszabadítja,
Még akkor is, ha ők a megvilágosodás gondolatát
Feladták.

Amikor a lusta szerzetes tanításának ideje elérkezett, az egész kolostor összegyülekezett. Eljött a bámész nép, sőt a miniszterek, végül a király is megérkezett. Busuku teljes nyugalommal fellépett az emelvényre, a szerzetesek baldachinját kérte, s elfoglalta a helyét a templom trónusán. Az összegyülekezett igen tiszteletreméltó szerzetesek, s a nép alig várta, hogy mulathasson rajta, kigúnyolja hallgatását. Busuku azonban hirtelen a levegőbe emelkedett, s testéből sugárzó fény áradt a megdöbbent nézőkre. A sok ember, aki azért jött, hogy kicsúfolja, most dermedten figyelte. A templom kapui bezárultak, és Busuku kérdést intézett a királyhoz:

- Nos, óhajtja, hogy elrecitáljak egy hagyományos szútrát, vagy inkább meghallgatná saját tanításomat?

A tudósok összepislantottak, a király és udvara mulatott.

- Étkezési szokásaid különlegesek, alvásod és sétáid módja pedig valóban ritkaságszámba megy, nem igaz, szerzetesek? Tán az lenne a leghelyesebb, ha most is a saját stílusodnál maradnál!

Busuku ekkor mondta el a Megvilágosodáshoz vezető út¹⁷³ tanításának tíz fejezetét. Mindenkiben, aki csak ott volt, felébredt a megszabadulás beteljesítésnek képessége. Tiszteletük és hódolatuk jeléül pompás virághalmot szórtak a mester lábai elé és így kiáltottak:

- Ő nem Busuku, a Lustaság. Ő Sántidéva, az "Isteni Béke"! (Azért nevezték el így, mert gőgjüket lecsillapította.)

A tudósok egy kommentárt kértek a műhöz, amit Sántidéva le is diktált nekik, ők pedig elégedetten elvonultak, hogy kommentárt írjanak a kommentárhoz. Míg a mester beszélt, a szerzetesek is elvonultak, hogy az új szútrát beiktassák a többi bemagolandó mű közé. A világi hívők pedig megkaparintották valahogy az ülőpárnát, amin az előbb helyet foglalt, az oltárra tették és leborultak előtte.

Az apát ünnepélyesen felkérte, vegye át tisztét, ám Sántidéva az udvaron körülnézve csak ennyit mondott: "Eh!", azzal szerzetesi tárgyait a templomban a Buddha képmása elé helyezte, majd anélkül, hogy bárki észrevette volna, csendben elment.

Ha a bódhiszattva ígéretét nem valósítanám meg
A tetteken keresztül, úgy mindenkit becsapnék.
S miféle végzet lesz akkor osztályrészemül?¹⁷⁴

Dhókiribe ment, és a maga faragta fakarddal az oldalán jelentkezett vívómesterként a király¹⁷⁵ szolgálatára. Az így szerzett pénzből élt. Tizenkét éven át viselte tisztét, s közben szüntelen, egyhegyű-éber figyelemmel összpontosított a végső valóságra. Végtére azonban Umádéví, Siva misztikus kedvesének őszi ünnepén, amikor a többi őrrel együtt a templomba ment, egyik társa felfedezte, hogy a mester fegyvere nem más, mint egy aranyszínűre festett fakard. Rögvest jelentette a királynak észrevételét, s a szemtelen csalót azonnal a trónterembe parancsolták:

- Rajta, katona, rántsd elő a fegyvered! - dörrent rá nyersen a király.

- Nem tehetem, mert megsebesíteném az itt jelenlevőket, felség – mondta a volt herceg.

- No, azért csak rajta, ezt a kis kockázatot még tán elvállaljuk, nem igaz, urak? De jó, legyen hát enyém a felelősség minden sérülésért, amit majd elszenvedünk... hehe.

- Legyen, de akkor legalább az egyik szemét kösse be mindenki. Ehhez ragaszkodom.

Mikor kérésének nagy vihorászva eleget tettek, előrántotta az oldalán függő hüvelyből a kardot - a bölcsesség ragyogó lángpallosát. Mindenki megvakult arra az egy kíváncsi szemére. A mester visszadugta helyére a kardot, a megszeppent, jajgató király és udvara pedig térden állva könyörgött bocsánatáért. Ő nyállal dörzsölte meg kiégett szemüket, s ezzel menten visszanyerték látásukat. A király kérlelte, hogy legyen palotája papja, de a mester ezt elutasította és távozott.

Hogyan is van ez? Ekképpen távozott,
A megragadhatatlan le hol horgonyozott?
Azért a király látását még visszaadta
A szemtelen katona.

Sántidéva a hegyekbe ment, és eztán egy barlangban élt magányosan. Egy napon épp ínycsiklandó őz-sültet eszegetett, amikor egy arra bóklászó királyi vadász megpillantotta. Rögvest jelentette a dolgot az uralkodónak, aki azon nyomban, kíséretével együtt felment a barlanghoz. Szigorúan megrótta a szerzetest gyilkos tette miatt.

- Én nem vagyok mészáros, lássatok hát, ti vakok - felelte a mester. Avval szabaddá tette a barlang bejáratát. Állatok sokasága szaladt ki onnan, kövéren és elégedetten, a hatalmas csapat egyre gyarapodni látszott, ahogy elfutottak a völgyeken, bérceken át.

- Értsétek meg végre a valóság természetét, és ne próbáljátok állandóan görcsösen megragadni azt. A mindent átható felfoghatatlan és megragadhatatlan öntermészet mindenek alapja és egyetlen íze, fogjatok hát fel mindent a szellem megjelenéseként.

Az őz, mely pecsenyémmé lett, sohasem élt,
Sohasem lesz, s léte soha meg nem szűnik.
Ám ha egyetlen tapasztalat,
S az sem, minek véget vet,
Belső lényeggel nem bírhat -
Melyik akkor a vadász, és melyik az áldozat?
Ó, emberek, ti szorultok részvétre,
S mégis engemet neveztek Busukának!

A király és udvara ekkor a felébredés útjára lépett.
Sántidéva száz éven át tanította mindazokat, akik a segítségét kérték, önzetlenül tevékenykedve minden lény üdvére. E versben nyilvánította ki beérkezettségét:

Beérkezettségem ideje míg el nem érkezett,
Kóstoltam én számtalan ízeket,
S a lét forgatagában a Buddhától elidegenedtem.
A beérkezettségben, lám, a nagy üdvben
Eggyé lett létforgatag s a tudatlanság ellobbanása,
S én lángoló gyémánttá lettem
A tengerek távolában.

Végül testben érte el a Dákiní Mennyországát.