Lássunk egy nyilvánvaló, és egyben meghökkentően egyszerű példát, amelyet gyakorlatilag bárki kipróbálhat. A kísérlethez szükséges egy varrótű. Ha ezt az alkarunk egy sima bőrfelületére fektetjük, majd az alkarunkat elkezdjük forgatni, hogy a felület, amelyen a tű található egyre inkább függőleges helyzetbe kerüljön, egyszercsak a tű legurul, mert a tapadási erő túl kicsi a gravitáció ellensúlyozásához. Azonban ha a tűre és annak tapadására koncentrálunk, a forgatások során egyre inkább közeledünk a függőleges helyzethez, amikor a tű leesik. Néhány perc elteltével megtörténik a “csoda”: a tű 180 fokos elforgatás során sem esik le, vagyis úgy tapad, mint a légy a falon. A kísérlet sikerének csak egy titka van: úgy kell tennünk, mintha a tű is hozzánk tartozna, mint bármely testrészünk; tapadását ugyanúgy tudjuk befolyásolni, mint a pl. a kezünket, amikor mozgatjuk.

A kísérlet más vasból készült tárggyal elvégezhető, a haladók már súlyosabb testekkel is próbálkozhatnak. A lényeg az, hogy a tárgy lapos, és ferromágneses legyen. Ebből kiderült, hogy tulajdonképpen tudatosan létrehozott mágneses mezőn alapszik a jelenség. A fizikában járatosak ilyenkor rögtön az elektromos áramot keresik. Ennek az áramnak több A -nek kell lennie, de vajon hol folyik? Az alkarunkban biztos nem. Talán a negyedik dimenzióban? – teszik fel a kérdést a fizikusok.

Másik kísérlet: amikor a tudatunk más testében működik.

Kérjünk meg valakit, hogy behunyt szemmel állva lazítsa el magát. Közelítsünk tenyerünkkel a kézfejéhez, és késztessük arra (gondolatban), hogy emelje fel. Egy kis koncentrálás után keze – tudtán kívül – valóban elkezd emelkedni.

Az utóbbi években az orvostudomány számos olyan felfedezést tett, amely megkérdőjelezi az agy és az idegrendszer működéséről alkotott eddigi elképzeléseinket. Az un. vízfejűségben szenvedő betegek kis agytérfogata és ebből következően alacsony intelligenciaszintje mindig is “közismert” volt. Legalábbis ezt tartották a vízfejűségben elhunytak statisztikái alapján. Kiderült azonban, hogy vannak tünetmentes vízfejűek is, akiknek agytérfogata egy középtermetű emlős agytérfogatával közel azonos, intelligenciaszintjük viszont akkora, sőt esetenként nagyobb is, mint egy átlagemberé. A tünetmentes vízfejűek létezésére balesetben elhunyt emberek boncolása során derült fény. A felfedezést követően a kórházakban dolgozók – főleg orvosok – szinte pánikszerűen felvételt készíttettek agyukról.

Valószínűnek látszik az is, hogy az előző életek emlékeinek – amelyet pl. regressziós hipnózissal hívunk elő – tárolására az agy nem rendelkezik elegendő kapacitással, tehát ezek az emlékek biztos sem az agyból származnak (függetlenül attól, hogy az előző életek létezését elfogadjuk vagy sem). Úgy tűnik, az agy valószínűleg csak egy összekötő kapocs a fizikai világ és a “plusz dimenzióval” rendelkező tudat között.”

M. Zoltán: A téridő kulcsa: a tudat (részlet)