1925-ben Jung kiadott egy furcsa könyvet, korlátozott példányszámban. Névtelen kiadás volt, és csak halála után, emlékiratainak nyomtatásakor ismerték el nyíltan is szerzőségét. E mű kétségtelenül egy automatikus-írás gyakorlat, amit mintha a 'másvilágról' diktáltak volna, vagy ahogyan ő mondaná, a kollektív tudattalanból. A 'személy', aki diktált neki, egy archetípus volt, egyfajta Mester, vagy Bölcs. Amióta csak először találkozott Jung ezzel a Lelki Archetípussal, szenvedett és gyötrődött e kapcsolat súlya alatt. Harcolt a különös hangok befolyása ellen, de ugyanakkor át is adta magát nekik.

Jung a Philemon nevet adta ennek az ősi bölcsnek, aki feltárta előtte a saját lelkének mélységeiben rejlő titkokat. Jungnak végül is sikerült egy vázlatot készítenie róla, és így jelenhetett meg egy sziluett formáját öltve a Vörös Könyvben, amit Jung abban az időben többé-kevésbé naplószerűen írt. Philemon így az Ősöreggel azonosult, a Hajnaljáróval, a Mesterrel és a Guruval, aki az időn és dimenziókon túlról szól.

Indiában és Chilében is találkoztam emberekkel, akik azt mondják, nézetrendszerüket és egész morális felépítményüket egy másik világ lakóitól kapták. Ezek a természetfeletti lények sosem vesznek fel testi formát, viszont éppen úgy rajzolták le őket vázlatos formában, ahogyan Jung is Philemon sziluettjét.

Jung elmesélte, hogyan is jutott arra, hogy megírja e furcsa könyvet, aminek eredetileg a latin VII Sermons Ad Mortuos címet adta, és amit Philemon diktált le neki. Mégis, amikor kiadták, a könyvet Basilidesnek, az alexandriai gnosztikusnak tulajdonította; Alexandria 'a Város, ahol a Kelet a Nyugatot megérinti.'

Nagyon különös dolgok történtek, épp mielőtt elkezdte volna írni a könyvet. Jung házát zörejek szállták meg, a légkör feszült volt, és a szobákat mintha valami láthatatlannak a jelenléte töltötte volna be. Neki és fiainak is furcsa álmai voltak, és mindnyájan úgy érezték, mintha maga a megtestesült Sors költözött volna be mindennapi életükbe, hogy figyelje őket. Mindezen jelenségek megszűntek, amint a könyv elkészült.

Eléggé archaikus stílusban íródott és kissé zavaros is, ez azonban az Archetípus sajátos behatásának következtében valószínűleg elkerülhetetlen volt. Sok Jungiánus ellene van a könyv terjesztésének, mivel attól félnek, lerombolná szerzőjének tudományos hírnevét, és csak megerősítené kritikusainak azon vádjait, hogy csupán egy misztikus volt. Jung azonban maga is elismerte e művet visszaemlékezéseiben. A Hét Prédikáció Holtaknak a német kiadásban teljes, az angol fordítás azonban meglehetősen cenzúrázott.

Magam sem találkoztam a Prédikációkkalkel egészen Jung haláláig, amikor is ráleltem Londonban. Az 1925-ös magánkiadás volt az. Ebben az egészen rendkívüli könyvben Jung így vall Abraxasról:

Van egy isten, kit nem ismersz, mert elfeledte az emberiség. Mi ABRAXAS nevén nevezzük. Sokkal körülhatárolhatatlanabb, mint az isten vagy az ördög.... Abraxas hatóerő. Semmi sem állt ellenében, csak a nem-ható; így hatásos természete szabadon kibontakozhatott. A nem-ható nincs, így nem is állhatott ellent. Abraxas a Nap felett és az ördög felett állt. Valószínűtlen valószínűség, és valótlan valóság ő. Ha a pleroma lénnyé lett volna, Abraxas volna a megtestesülése. Ez a hatóerő maga, nem pedig valamelyik konkrét hatás, hanem a hatás általában véve.
Valótlan valóság, mert nincsen meghatározott hatása.
Teremtett lény is egyben, mert a Pleromától elkülönült.
A Napnak van meghatározott hatása, és az ördögnek is. Ezért tűnnek számunkra hatástkeltőbbnek, mint a meghatározatlan Abraxas.
Erő, időtartam, változás....
... Nehéz Abraxas istenségének megismerése. Ereje a legnagyobb, mert ember fel nem foghatja. A Naptól kapja ő a summum bonum-ot; az ördögtöl az infinum malum-ot: de Abraxastól az éLETet, teljességgel meghatározatlan, jónak és gonosznak anyja.
Kisebbnek és gyengébbnek tűnt az élet a summum bonumnál; ezért hát szintén nehéz felfogni, hogy Abraxas meghaladja még a Nap erejét is, aki pedig maga az élet erejének sugárzó forrása.
Abraxas a Nap, és ugyanakkor az üresség örökké elnyelő torka, a becsmérlő s széttépő ördög.
Kétrétű Abraxas ereje; de nem láthatod, mert szemeid számára harcoló ellentétei kioltják egymást.
Amit az isten-nap szólt, élet.
Amit az ördög szólt, halál.
Abraxas szólta azonban a megszentelt s elátkozott szót, ami egyszerre élet és halál.
Abraxas nemzette az igazságot s hazugságot, jót és gonoszt, fényt és sötétséget, ugyanazzal a szóval, és ugyanazon cselekedettel. Ezért rettentő hát Abraxas.
Oly ragyogó, mint az oroszlán áldozatára lecsapásának pillanatában.
Oly gyönyörű, mint egy tavaszi nap.
A nagy Pán maga, és a legkisebb dolog.
Ő Priapos.
Az alvilág szörnyetege, az ezerkarú polip, szárnyas kígyók feltekeredett csomója, örjöngés.
A legkorábbi kezdet hermafroditája.
A varangyok és békák ura, mik a vízben élnek s a földre másznak, amiknek éneke felszáll délben s éjfélkor.
A bőség, mi az ürességgel készült egyesülni.
A szent nemzés.
A szerelem, s a szerelem halála.
A szent, s a szent árulója.
A Nap legfényesebb fénye, s az őrület legsötétebb éjszakája.
Reánézni vakság.
Ismerni betegség.
Dicsőíteni halál.
Félni őt bölcsesség.
Ellene nem állani megváltás.
Isten lakozott a Nap mögött, az ördög az éjszaka mögött. Amit isten előhívott a fényből, azt az ördög az éjszakába zárta.
Abraxas azonban a világ, annak keletkezése és elmúlása. Minden dologra, ami az isten-naptól ered, az ördög az átkát reáhelyezte.
Minden, amiért csak az isten-naphoz könyörögtél, az ördög cselekedetét nemzette.
Minden, amit csak az isten-nappal létrehozol, hatóerőt kölcsönöz az ördögnek.
Ez a rettentő Abraxas.
A leghatalmasabb teremtmény, s benne a teremtmény önmagától fél.
Benne testesül meg a teremtmény és a Pleroma, s semmi-létének ellentéte.
A fiú rettenete az anya iránt.
Az anya szeretete a fiú iránt.
A föld öröme, s a mennyek kegyetlensége.
ábrázata előtt az ember mint a kő, olyanná lesz.
Színe elött nincs kérdés, sem válasz.
Ez a teremtmény élete.
A megkülönböztetés művelete.
Az ember szerelme.
Az ember beszéde.
Képe és árnyéka az embernek.
Illuzórikus realitás.